Agárdi Péter: Tőkei Ferenc hiánya
(Megjelent: a Hét Hárs c. folyóiratban, 2010. karácsony 65-67. p.)

Aligha csodálkozhatunk azon, ha a magát a nemzeti identitás és kultúra kizárólagos illetékesének tekintő jobboldal-szélsőjobboldal megbélyegzi, megrágalmazza és kirekeszti a magyar művelődés és szellemi élet számos demokratikus érzületű, a humanista patriotizmus ihletettségében alkotó, gyakran balra tájékozódó nagy egyéniségét. (Bár a valódi, értékőrző történelmi konzervativizmustól idegen az efféle agresszív magatartás!) Újabban és egyre sűrűbben Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt, Szabó Ervint, Kunfi Zsigmondot s - mások mellett - Lukács Györgyöt veszi célba ez a kampány. Ha finomabb módszerekkel is, de ugyanígy bánnak el Bibó István, Kéthly Anna, Donáth Ferenc, Illyés Gyula, Kosáry Domokos, Mészöly Miklós, Fejtő Ferenc, sőt Szekfű Gyula életművével is: meghamisítják őket, letagadva, eltorzítva igazi karakterüket, ezen belül az emancipáció, a tágan értett szocialista értékrendhez és távlatokhoz fűződő viszonyukat. Az azonban több mint bűn: hiba, ha a magát szabadelvűnek, demokratikusnak, baloldalinak tekintő szellemi nyilvánosság feledkezik meg saját elődeiről, értékbázisáról; ha különböző taktikai különbségek miatt, túlhevítetten ideológiai-politikai vagy történelmi-személyi okokból szegényíti, klikkesíti, sőt esetenként gettósítja a progresszív kulturális emlékezetet. Mintha ennek a trendnek esne áldozatául Tőkei Ferenc emléke és munkássága is.

Egy életmű elevenségét természetesen nem lehet s nem szabad évfordulókhoz kötni, mindazonáltal szimptomatikus, hogy a magyar tudományos-kulturális élet, a Magyar Tudományos Akadémia, a napi- és hetilapok nem emlékeztek meg arról: 80 évvel ezelőtt, 1930. október 3-án született és 10 évvel ezelőtt, 2000 augusztusában hunyt el a nemzetközi hírű akadémikus. Jómagam - bárcsak tévednék - csupán egyetlen igényes vállalkozásról tudok ezekkel az "alkalmakkal" kapcsolatban: az ELTE Konfuciusz Intézete és az MTA Szociológiai Kutatóintézete által 2010 októberében rendezett szakmai konferenciáról. Pedig Tőkei munkássága korántsem csak emlékezésre méltó történeti monumentum: nagyon is eleven, sőt provokatívan időszerű szellemi, tudományos és kulturális kihívás, különösen abban a riasztó tünetekkel és távlatokkal terhes világtörténelmi, illetve hazai pillanatban, amelyet 2010 hozott el. Tőkei azért sem tűnik igazán szalonképesnek, azért sincs benne a mainstream diskurzusban, mert a rendszerváltozás után, drámai tépelődések közepette is marxista baloldalinak vallotta magát és szisztematikusan újraolvasta, újrainterpretálta és elánk tárta Marx, Engels szövegeit a világgazdaságról, a "globaliziációról", a társadalmi rendszerekről stb.

Egyik utolsó munkája volt az a cikksorozat, amelyet kedvenc folyóirata, az örökségét szenvedélyesen őrző Eszmélet közölt 1992 és 1997 között Üzenetek a XIX. századból címmel. Igen, Tőkei kezdettől fogva teoretikusi és állampolgári kritikával illette a világrendszer-változást, a kelet-közép-európai rekapitalizáló fordulatot. Ám nem a megbukott államszocializmus nosztalgikus visszasírása s még kevésbé a konzervatív-balos vagy a jobboldali radikális, nacionalista populizmus felől tette ezt, hanem az emberi emancipáció történelmi szükségletei és humánus távlatai, a demokratikus szocializmus igénye felől. S ez "szokatlan", "kellemetlen" írástudói pozíció volt s maradt a hazai nyilvánosság nagy része szemében - máig is. Hadd idézzem csak egyetlen konklúzióját: "Az államszocializmust 'végső soron' nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos 'agyonfegyverkezés', még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség."

Tőkei Ferenc ébresztése - felfogásom szerint - természetesen nem kanonizálását jelentené, mint ahogy a historizáló és bűnbakképző demagógia által kikezdett progresszív nemzeti tradíció említett személyiségeivel kapcsolatban sem valamiféle apológiát reklamálok. Ellenkezőleg: a Tőkei egyes műveivel, tételeivel folytatandó komoly, akár polemikus diskurzus nagyon is méltó hagyománytisztelet, de ehhez elengedhetetlen, hogy olvassuk újra, netalán ismerjük meg első olvasatban terjedelmes írásos életművét, és hogy tudományos kutatási eredményei, kérdései váljanak a közbeszéd szerves részévé. Messze vagyunk még ettől, pedig az elmúlt években - elsősorban Lendvai L. Ferenc és Kósa Gábor szívós munkája jóvoltából - megjelent kilenc kötetes életműsorozata. Az egész sorozatnak mintegy kicsinyített tükre, Tőkei szinte minden műfajából és tematikai érdeklődéséből ízelítőt nyújtó darabja a 2007-ben napvilágot látott Tanulmányok, cikkek, interjúk című VIII. kötet (Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány-Kossuth Kiadó). A magyar tudományosság kiemelkedő, nemzetközi rangúvá emelkedett fejezeteit dokumentálja s teszi hozzáférhetővé ez a kilenc kötet, miközben az idősebb olvasó (köztük e sorok írója) féltve őrzi a szerző műveinek az 1950-es évek vége óta megjelent eredeti kiadásait, folyóiratcikkeit, újságkivágatait, köztük felkavaró igazságokat szemünkbe vágó, bátor interjúit is.

Tőkeit a világ tudományossága elsősorban sinológusként ismeri, a kínai költészet, filozófia és esztétika briliáns műfordítójaként, elemzőjeként és tanulságai "aktualizálójaként". Szinte felmérhetetlenül gazdag az életműnek ez az övezete. Mindemellett tény: Tőkei igazán akkor robbant be a nemzetközi és hazai nyilvánosságba, amikor Karl Marx szövegeinek analízisére építve rekonstruálta és kidolgozta az ázsiai termelési módra vonatkozó elméletet, majd ennek nyomán gyökeresen "újraírta" a társadalmi formációknak a "marxista-leninista" címkéjű dogmatikus leegyszerűsítésekkel ellaposított történetét. Vajon hogyan illesztené be saját Kína-teóriájába a roppant erővel és ellentmondásos társadalmi-politikai struktúrával modernizálódó mai Kínát? Erre sajnos már nincs válasz, bár kikövetkeztethető lenne Tőkei munkáinak szoros olvasatából. Mint ahogy az is kiolvasható volt s maradt belőlük, hogy ez a teória éles - olykor persze csak látens - kritikája volt s lett a megmerevedő, rendies "fejlett" államszocializmusok gyakorlatának és ideologikus legitimációjának, analóg módon Lukács György Der junge Hegel-ének antisztalinista rendszerkritikai konnotációjával.

A bőség zavarával küszködve számtalan ma is példaszerű, innovatív szellemiségű Tőkei-opus időződik föl bennem. Nagyon izgalmas és időszerű például a nemzeti kérdés eredeti marxi és XX. századi vonatkozásairól kifejtett - alig ismert, szinte sohasem idézett - felfogása (az Egyén és közösség című tanulmányban 1972-1973-ból). Ehhez személyes emlékem is fűződik: olvasójaként, illetve a Látóhatár című egykor volt folyóirat szerkesztőjeként harcolnom kellett utánközléséért - szerencsére sikerrel. Tőkei Marx-kutató volt, de nem a citatológiából élt, mint a mindenkori propagandisták többsége: ő valóban igyekezett megérteni, rendszerszerűen rekonstruálni a nagy tudós gondolatait és felmutatni korszerű érvényüket. S nem csupán az övét, de Engelsét, Lukács Györgyét és - bizony - Leninét is. Igen, fölösleges elsápadni: elkerülve a hagiográfia és a kriminalizálás alternatívájának csapdáját, Tőkei egyebek mellett éppen a kultúrával, a kulturális forradalommal kapcsolatos lenini felfogást rekonstruálta meggyőzően, szembesítve azt a szektás-proletkultos világképpel és művészeti kánonnal, a kínai kulturális forradalom egykori szélsőbaloldali-terrorisztikus változatával, valamint a brezsnyevi neokonzervativizmus szürke ideológiájával.

A XXI. század első évtizedének hazai kulturális közállapotaiban, látva a roppant műveltségi és szocializációs esélykülönbségeket, például a szövegértés súlyos és tömeges zavarait, akár Lenin más tárgyú nézeteitől és gyakorlatától függetlenül is, elgondolkodó rokonszenvvel reflektálhatjuk az orosz forradalmár politikus ama elképzelését, amely elsősorban közművelődési-szocializációs s nem ideológiai-politikai kérdésként kezelte a kultúrát. Lenin (és nyomában Tőkei) ugyanis a kultúrát, az elodázhatatlan kulturális fordulatot szervesen összekapcsolta az egyének, a közösségek, a tömegek, a nemzetek munkaesélyeivel, mobilitási lehetőségeivel, hiteles demokratizálódásával, modernizációjával és politikai attitűdjével (hogy némileg modernebb fogalmakat használjak). Hogy mennyire nem sterilen és radikálisan "szocialista" doktrína volt ez Leninnél, azt Tőkei így summázta: a 'kulturális forradalom' fogalma Leninnél "eredetileg a paraszti tömegek elemi fokú iskoláztatását jelentette, mindenekelőtt az analfabetizmus felszámolását. Ez a szó legszűkebb értelmében vett kulturális forradalom teremt Lenin felfogásában széles és biztos alapot egyrészt a parasztság szövetkezetekbe tömörítéséhez, másrészt a továbbtanuláshoz, a tágabb értelemben vett kulturális forradalomhoz, amelynek során a munkások és parasztok elsajátítják, megtanulják és alkalmazzák mindazt az értéket, amit az emberiség megelőző kultúrája felhalmozott. [...] E tágabban értelmezett kulturális forradalom a gazdasági, sőt bizonyos határokon túl a politikai továbbfejlődésnek is előfeltétele; felöleli a szocializmusba való átmenet egész történelmi korszakát. A konkrét körülményektől függően ölthet szakaszos jelleget is, időről időre új lendülete válhat szükségessé, lehetnek kifejezetten kampányjellegű feladatai is, ám alapjellege szerint éppen nem a társadalmi robbanások és felfordulások formájában, hanem a sietségmentes, nyugodt reform és evolúció formájában érhet el igazi eredményeket."

Tőkei idézett - alapos és mély elemzést summázó - interpretációja "a kultúra megszokássá válásának" marxi, lenini és lukácsi perspektívájára (utópiájára?) fut ki. Nagy hangsúlyt tesz a múlt század eleji magyarországi és oroszországi társadalomfejlődés közötti különbségek kulturális dimenziójára, illetve az ezzel kapcsolatban Lenin által a "javunkra" írt 1919-es (sajnos végül is nem realizálódott) magyar előny és esély kiemelésére. Ma, közel száz év múltán sok mindent persze másképp látunk, de a kultúra történelmi szerepét és modern értelmezését illetően Tőkeinek igaza volt s lett. Nem utolsósorban a visszájáról. Arra gondolok, hogy a ma hazánkban hivatalosan "nemzeti fülkeforradalom"-nak minősített konzervatív-reakciós, antidemokratikus fordulatnak, a (mégoly sebezhető) tőkés jogállamot történelmileg visszafelé lebontó kurzusváltás tömeges támogatottságának bizony jelentős mértékben kulturális - pontosabban, Adyt idézve az Ismeretlen Korvin-kódex margójára c. írásból: antikulturális - trendek ágyaztak meg.

Lukács Györgyre is utaltam a fentiekben: nos, kevesen tettek annyit Lukács roppant sokoldalú s persze ellentmondásos oeuvre-je baloldali karakterének értelmezése terén, marxi ihletésű mondanivalói érvényességének bizonyítása érdekében, mint Tőkei Ferenc. S nem csupán kitűnő tanulmányok egész füzérében, hanem tevőlegesen is: a Lukács György Alapítvány kiharcolójaként és alapítójaként, haláláig kuratóriumi elnökeként.

Egyik utolsó írásában, saját pályájára visszatekintve ezt vallja: "Fő tevékenységem ma is, mint mindig, a kínai irodalom és filozófia kutatása és tanítása. Mégis nehezen élem meg utolsó éveimet [...] A kapitalizmust programatikusan nem tudom s nem is akarom elfogadni, hiszen szabad, független értelmiséginek gondolom magamat. Remélem azonban, hogy gyermekeink vagy inkább unokáink nemzedéke egyszer majd megtalálja annak módját, hogy nem ebben az emberhez semmiképp sem méltó társadalomban kelljen leélnie életét." Számosan látják-látjuk így. Mindazonáltal nem feltétlenül szükséges egyetérteni, még kevésbé teljesen azonosulni Tőkei szocializmus-értelmezésével, politikai krédójával, világtörténelmi perspektívájával ahhoz, hogy tudományos és közírói életművét reveláló tanulságokban gazdag, immár klasszikussá érett nemzeti örökségnek tekintsük. Ugyanakkor a szocializmus és kapitalizmus végső, ontológiai dichotómiájában gondolkodók is tisztán kell, hogy lássák (Tőkei is így tenne): itt és most Magyarországon nem ez a közvetlen eldöntendő alternatíva. Hanem: az egyik lehetőségként a mégoly esendő polgári demokrácia megvédése, megszilárdítása, modernizációja, továbbfejlesztése, a másik opcióként pedig - sajátos XXI. századi "ázsiai termelési módként" - a nemzeties, populista tekintélyelvűség szentkoronás örök mennyei birodalommá építése.

Kapcsolat

Email kapcsolati űrlap >>
Agárdi Péter: agardi.peter@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Stramszky Márta: info@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Postacím:
1118 Budapest, Rahó utca 9. III/33

CookiesAccept

Weboldalunk használatával Ön jóváhagyja a cookie-k alkalmazását.

Értem

Információk

Az oldalt karbantartja, frissíti: Kecskés Péter
admin@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Tárhelyszolgáltató: MediaCenter Hungary Kft., 6000 Kecskemét, Sosztakovis u. 3. II. 6., Tel.: +3676575023  mediacenter@mediacenter.hu

Impresszum

Az oldalon található fénykép és grafika a Lukács Archívum tulajdona.
A karikatúra Kaján Tibor munkája.