Kapitány Ágnes a Lukács György-díjas Poszler Györgyről
(Elhangzott a díjátadó ünnepségen, 2010. december 6-án.)

Ez a laudáció többszörösen is személyes. Poszler György egyrészt tutorom volt abban a speciális tutorális képzésben, melyben annak idején az ELTÉN részesülhettem, másrészt szakdolgozatom témavezetője. Több évig tanított Budapestre kerülése előtt a Berzsenyi Dániel Főiskolán, Szombathely városában, ahol én általános és középiskolai tanulmányaimat végeztem. A laudáció abban az értelemben is személyes, hogy nem a szűk értelemben vett szakmabéli vezeti elő, hanem egy olyan ember, aki nagyrabecsülője annak a szellemi és emberi teljesítménynek, ami Poszler György pályáját fémjelzi.

Poszler György egyetemi tanár, 1995 óta az MTA rendes tagja, irodalomtörténész, esztéta, akinek említett szellemi és emberi teljesítményét több féle díjjal is elismerték pályája során: Széchenyi díj (1998), Apáczai Csere János díj (1992), Fehér Rózsa díj (1993), Soros Alapítvány alkotói díja (1997), Nemes Nagy Ágnes díj (1999), Komlós Aladár díj (2006).

Művei a magyaron kívül angol, német, olasz nyelven jelentek meg. A könyvek címei nagyon beszédesek: emberi-alkotói attitűdjének kifejezői. Csak néhány példa a több tucatnyi közül: "Katarzis és kultúra"(1980). "A kétségektől a lehetőségekig" (1983), "Az évszázad csapdái" (1986). "Eszmék, eszmények, nosztalgiák" (1989), "Vonzások és taszítások" (1994), "Duna-völgyi reálfantasztikum" (1998), "Ezredvégi palackposta" (2001), "Kié ez a történelem?" (2003), "Az eltévedt lovas nyomában" (2008). Vívódó lélek, irónia, a dolgok ellentmondásosságának mély átélése, olyan ember közelítése a felelősség felé, aki azt nem hárítandó vagy vállalandó tehernek, hanem felemelő feladatnak fogja fel. Szenvedélyes intellektuális érdeklődés, az aktualitás által felvetett kérdések elméleti szintre való transzponálása, kényesnek tekintett kérdések egyszerre objektív, de ugyanakkor vállaltan személyes megközelítése. Néhány ugyancsak beszédes fejezetcím: "Mennyi múlt kell a jövőhöz?" "Útvesztők és évszázadok. Úristen! Már megint?" "Kétely és reménység. Tétova elmélkedés az esztétika értelméről" - ez a "tétova elmélkedés" egyszerre ragadja meg önironikusan a belső töprengések állapotát, és az értelmes cél megtalálásának szenvedélyét.

Még egy fejezetcím: "Az irodalomtörténet, mint humanista tudomány". A humanitás kulcskategória nála, a szó mindegyik értelmében. Az alábbi meghatározás ars poeticának is tekinthető: "A jó akaratra támaszkodó, Istenhez közelítő értelmes döntést szolgálja a humanista tudomány. Humán tudományról lévén szó: az eruditióból táplálkozó sapientia. A hagyomány őrzése és folytatása. Tanulás, birtokbavétel, közelítés, töprengés-újrakezdés formájában. Mert az ember alkotásai fennmaradnak és létrehozójáról tanúskodnak az idő folyamatában. Ezt, a létrehozójáról tanúskodó emberi alkotást tanulmányozza-értelmezi a humanista. Aki pontosan ezért - lényegében - történész." (Poszler , 2008, p. 228)

A tanítás során - s ez is személyes tapasztalatom - morális kérdésnek is tekintette/tekinti, hogy a hallgatók hogyan készülnek fel az óráira; egyfajta jó értelemben vett maximalizmust is említhetünk itt, már csak annál is inkább, mert ez a maximalizmus önmagával szemben is alapvetően jellemzi. Az elvárás korántsem csak az elolvasandó anyag mennyiségére vonatkozott, hanem annak megfelelő mélységben és alapossággal való feldolgozását tekintette a mércének. Mindig ki tudta kerülni azt a gyakran éppen a nagyon jó egyetemi oktatókra leselkedő csapdát, hogy az oktatás, mint önmegvalósítási forma kisüti az írás, az objektiváció késztetését, ő ezt a két önmegvalósítási formát folyamatosan össze tudta egyeztetni, egyszerre tudott nagyhatású tanár lenni, ugyanakkor későbbi generációkra is hatni képes művekben objektiválni azt a szellemi érdeklődést, műveltséganyagot és emberi tartást, ami pályáját végigkíséri.

Írásmódját kérdező, kérdéseket felvető, töprengő, mintegy hangosan gondolkodó szubjektum jellemzi. Feltehetőleg tanári vonzerejének is az az egyik titka, hogy az igazán inspiráló erejű tanár nem kész koncepciókat ad hallgatói számára, hanem ki tudja nyitni az értelmezések lehetőségeit. A nagy hatású tanárban mindig van valami Európa mintaadó tanárából, Szókrátészből. A szókratészi magatartás: a kérdezés nagyon bonyolult folyamat, hiszen miközben gondolkodásra-döntésre kényszeríti a megszólítottat, egyszerre megkérdőjelez és kiemel, megkérdőjelezi az evidenciaként betokosodottat, és mindig ki is emel, azáltal - ami sosem mindegy -- hogy mire kérdez rá, mit kérdőjelez meg. Jellemzi továbbá - s ez is egyértelmű vonása Poszler György habitusának is -- egyfajta lappangó tragikum; Poszler György visszatérő fordulata a beteljesületlen lehetőségek implicit tragikuma: a "lehettünk volna". De ugyanakkor mindig jelen van - akárcsak az athéni mesternél -- az önirónia is, ami nélkül a huszadik-huszonegyedik század végigélése alighanem lehetetlen. (A "végigélés", az élet következetes végigélése a sűrű történelmi fordulatok idején egyébként maga is igen jelentős teljesítmény). Ő maga így summázza azokat a konklúziókat, amelyeket ezek a hivatás szilárdnak tudott alapjait és annak szemléleti premisszáit is kikezdő, megtámadó fordulatok kiváltottak belőle:

"A historicista iskolákon nőttem fel. Tanulva-tagadva, elfogadva-vitatkozva, azonosulva-eltávolodva. Pozitivizmuson, szellemtörténeten, marxizmuson. Írtam ezek jegyében. Meg róluk is. Ha még tehetem, írni is fogok. Tőlük indíttatva, róluk vitatkozva. Főként azt tanultam belőlük, hogy nem csak eseménysor van, hanem történelem is. Eseménysor; amiben logikai, okozati-kauzális vagy célszerű teleologikus logika működik. Ez az, ami az eseménysort összefűzi és történelemmé emeli. Hogy az eseménysor valahonnan valamerre tart. És a valahonnan és valamerre az eseménysorba belekódoltatott. Értelmet ad neki. Amit az emberi gondolat megfejthet. Sőt, tevékenységével megvalósulni is segíthet. Nem az egyes ember tevékenységének céljaiban. De sok ember tevékenységének végösszegében. Ami által az individuum és kollektívum formálhatja a történelmét. És benne formálhatja önmagát is. Mi tagadás: mindez, ami bizonyos 'nagy elbeszélésekkel' is mélyen összefügg. Az emberiség és kultúrája fejlődéséről szóló 'nagy elbeszélésekkel'. Amelyek, úgy hírlik, eltűntek. Eltűntek - méltán vagy méltatlanul. És eltűntük mintha felszámolná a történelmet is. Az értelmes folyamatot értelmetlen eseménysorrá degradálná. Mindez számomra nem csak objektív-bölcseleti, de szubjektív-személyes gond is. Sőt, életrajzi. Mert becsületes alapfoglalkozásom az irodalomtörténetírás. Felmerül ugyanis a kérdés, történelem nélkül, kauzálisan vagy teleologikusan meghatározott, értelmes történelem nélkül, és - vállalom a blaszfémiát --- ebben megbújó valamilyen fejlődésgondolat nélkül lehet-e egyáltalán irodalomtörténetet írni? Mert nem tudjuk, hogy van-e ilyen. Mármint történelem és irodalomtörténet. És ha van, tulajdonképpen minek a fejlődéstörténete? Ez pedig megkérdőjelezi, amit eddig tettem-írtam. És megkérdőjelezheti, amit még ezután tenni szeretnék. Ez az első megingó oszlop. A második: elillanni látszik hátam mögül vagy lábam alól a nagy francia forradalom és az egész racionalista-felvilágosult bölcselet hátszele vagy talapzata. [...] E regresszió minden fejlődésgondolatot cáfolni látszik. Ami felől folyamatokat remélhettem vagy értelmezhettem. Remélhettem a történelmi megkésettség megszüntetését, a történelmi zsákutcák kinyitását. Értelmezhettem '48-at, '18-at és '56-ot. Sőt, '49-et is. Meg '18 őszi rózsáit. [...] Nos, ezért megmaradok magamnak-magamban a Bastille-rombolás, a nemzetgyűlés, '48-49, '18 ősze, és a sokféle '56-ban a magam értelmezése mellett. Ebbe kapaszkodom" (Poszler, 2008, pp. 7-8)

A marxizmushoz való viszonyát jól jellemzi: ezt az örökséget akkor is vállalja és beépíti, amikor ennek nincs divatja, elválasztva azt a vulgármarxizmustól, ami több évtizeden át megnyomorította - nemcsak magát az elméletet, hanem ami ennél még lényegesebb, az emberek ehhez való viszonyát is. A divat ellenében is menni - nem anarchista öncélúsággal, hanem az ember iránti elkötelezettség miatt. Ezt egy kicsit hosszabban idézném:

"Az 'önéletrajzhoz' négy előzetes megjegyzés. Először: nálunk 'államvallás' volt a marxizmus. Kötelező az elméletileg megszólalónak. Másodszor: 18 évesen érettségiztem, amikor 'államvallásként' időlegesen szakralizáltatott. 58 évesen öregséghez közelítettem, amikor 'államvallásként' véglegesen detronizáltatott. Harmadszor: ezért 'államvallás'-létét életemként éltem. Csak úgy szólhatok, ahogy megéltem. Negyedszer: az 'államvallás' nem létezik. Mégis vagy éppen ezért vált hovatovább meggyőződésemmé, hogy Marxot újra kell olvasni. Pontosan a végbement változások fényében" (Poszler, 2008, p. 24). "Nos, nem tudom, hogy Marx kritikai szelleme alkalmas-e a mai világállapot konfliktusainak elemzésre. De tudom, hogy kritikai szellem szükségeltetik a mai világállapot konfliktusainak elemzéséhez. És ehhez Marx kritikai szelleme eleven példázat. Továbbá tudom, hogy Marx kritikai szelleme az eszmetörténetből kiiktathatatlan. Ezért be kell építeni a kelet-közép-európai eszmetörténet kutatásába és oktatásába. A rajta való elméletileg elmélyült meditáció elkerülhetetlen. Sok mindenben segíthetne. Például az össztársadalmi vagy össznemzeti amnézia feloldásában". (Poszler, 2008, p. 28). "A 'monopolmarxizmus' színén, az álmarxista katekizmuson nevettem. Viszzájától, Koestler művészi víziójától megborzadtam. A 'hegemonmarxizmus', a 'marxista reneszánsz' átlagvariációját szkepszissel figyeltem. Lukács és a franciák adta variációján mélyen elgondolkodtam. A 'fakultatív marxizmusra', lehet, 'felcsapok'. Hogy az összeomlott politikai világrendszer romjai alól előbányászgassam a nem összeomlott, csak az omlástól összetört gondolatrendszer és kritikai szellem cserepeit. Végigcsináljam a harmadik 'olvasatot'. A XIX. századi gondolatrendszer rekonstrukcióját. Történeti értelemben. A XX. századi kritikai szellem lehetséges változatát. Mai értelemben. Egy nagy, szemnyitó, fétisromboló gondolkodásmód példázatát, meg a mélyreható világállapot-elemzést és kultúrakritikát. Én, az irodalmár, nem szakfilozóf? Már csak életrajzi okokból is. Hogy tisztába tegyem az életem. A 'monopolmarxizmus' kötelező volt. Sokan csinálták, sokan elviselték. A 'hegemonmarxizmus' félkötelező volt. Kevesen csinálták, sokan figyelték. A 'fakultatívmarxizmus' féltilos-féltűrt lehet. Persze nem politikailag, csak szellemileg. Úszás ár ellen? Talán éppen ezért." (Poszler, 2008, p. 29)

A most átadásra kerülő díj névadójához, Lukács Györgyhöz viszonya azzal a rövid részlettel érzékeltethető, amelyben sikerült néhány sorba sűrítve a szétágazó lukácsi életmű lényeges vonásait megragadnia, -- annak belső összefüggéseivel és inspiráló kudarcaival együtt: "Lukácsnál a műben az igazság nem történik, hanem ábrázoltatik, nem benne jön létre, de benne neveztetik meg. Mert a művészet az alkotó felől mimetikus, azaz a világ adta élményt szubjektívan objektív műben megjelenítő, a befogadó felől katartikus, azaz a művet objektívan szubjektív élményben értelmező, világot és élményt, alkotót és befogadót egyesítő szellemi vérkeringés. Persze e szellemi vérkeringés társadalomban valósul meg. Teljes értelmezése társadalomontológiát kíván. Mimézis és katarzis etikai komponenseket is tartalmaz. Teljes értelmezésük etikát kíván. Alkotó és befogadó egymásra utalt kölcsönhatása emberi mivoltunk alapjaival függ össze. Teljes értelmezésük antropológiát kíván. Sajátos szituáció. Nem meglévő, valóságos rendszer körvonalai csapódnak le, hanem megalkotandó, virtuális rendszer körvonalai rajzolódnak ki az esztétikában. Ez pedig a humanizmusnak, vagyis az emberről szóló tanításnak értelmezett marxizmus XX. századi rendszere." (Poszler, 2008, p. 201).

Visszakanyarodtunk az egyik kulcsszóhoz, a humanizmushoz. Poszlert tudományterületéhez, az irodalom tanulmányozásához és magához az irodalomhoz nem öncélúan esztetizáló, belterjesen irodalmias érdeklődés fűzi, hanem úgy tekinti az irodalmat, mint ami az egyén életének legszemélyesebb kérdéseihez adhat orientációt és válaszokat. Ő maga így jellemzi ezt a viszonyt: "Naiv olvasó vagyok. Naivitásomba bele is születtem. Naivitásomat tovább is képeztem. 'Párbeszéd' a művel. Szeretem, ha megszólíthatom. Kérdezhetem életem gondjairól. Szeretem, ha megszólíthat. Válaszolhat életem gondjaira." S ezért szervesülhetnek össze az irodalomtörténész vagy az esztéta elemzéseivel az olyan gondolatmenetek is, mint az alábbi: "Rossz éjszakákon félvízióim is vannak az egyre lakhatatlanabb Budapestről. A körutakon, de inkább csak a kiskörúton belül, szállodák tövében csillogó turisztikai központ a kemény valutásoknak. A körutakon, de inkább már a kiskörúton kívül, bérkaszárnyák tövében rossz szagú proletárnegyed a forintosoknak. Az előbbiben bankett és játékkaszinó. Az utóbbiban kocsma és szegénykonyha. Felfokozott életvágyban az egyik, tompa közönyben a másik".



Míg el nem kopott a szó, ezt hívták a legnemesebb értelemben elkötelezettségnek. Ami Poszler Györgynél sosem jelenthette a vagdalkozó harcosok elfogultságát. Nem, őrá mindig az a jellemző, hogy - az ember iránti elkötelezettség okán -- törekszik kiegyensúlyozott álláspontot képviselni olyan kérdésekben is, amelyekkel kapcsolatban egymással nagyon ellentétes álláspontok vannak; mindig törekszik a sajátjától eltérő vagy attól akár idegen nézőpontok igazságát is megérteni és beépíteni. Az is motiválja, hogy a dolgok mindig összetettek, ambivalensek lévén, az ambivalenciákkal együtt értse meg a különböző megközelítések lényegét.

A szakirodalomhoz való viszonyát is ez a kiegyensúlyozottság és annak gyökere, az életvilágban való megalapozottság határozza meg: nagyon alapos háttérmunka előzi meg és kíséri valamennyi írását, s eközben a szakirodalmat úgy tudja használni, hogy az sosem nyomja agyon a szöveget, saját önálló koncepcióját. És sosem válik skolasztikus filologizálássá.

Gondolati alapfonalként végigvonul az életművön a "mit jelent az európai kultúra" kérdése, s a másik ettől elválaszthatatlan alapkérdés, hogy a magyar kultúra hogyan helyezkedik el ebben az európai kultúrában. S mindez elvezet olyan alapkérdésekhez is, amelyeket mi magunk is a kor egyik legfőbb - és Poszler Györgyéhez hasonló eredménnyel - megválaszolandó, nagyon fontos kérdésének gondolunk:

"De mindettől függetlenül mi lesz az értelmiséggel? Főként a humánértelmiséggel? (...) Ha fenn akar maradni, proletarizálódás nélkül, nem neurotizálódik, demoralizálódik tovább? Olykor megalázó mellékkereset után futva állandóan növekvő munkaidőben. Nem forgácsolódik teljesen szét? Nem orientálódik soha nem látott módon külföld felé? Mármint a fiatalabb, energiákban-nyelvekben jobban eleresztett generáció. Megvalósítva egy '19, '45 és '56 utáninál is nagyobb-tragikusabb intellektuális diaszpórát, végzetes következményű 'agyelszívást'. Fenn tudja tartani a 'védőháló' őt és családját valamelyes anyagi-erkölcsi-szellemi létminimumon? Ahol még sikerül a világban való tájékozódás, még lehetséges az intellektuális újrakezdés? És nem önmagában társadalmi degradáció a 'védőhálóra' szorulás? Mindez nem egyszerűen jelenbeli értelmiségi panasz. Hanem bonyolultan jövőbeli össztársadalmi gond. Mert a jövő társadalma, már csak a harmadik ipari forradalom okán is, értelmiségi társadalom. Már ahol meg tudják csinálni. Nem csupán természettudományos-technikai, hanem összértelmiségi. A természettudományos-technikai értelmiség teremti a társadalom anyagi bázisát? A literátus-humán értelmiségi teremti a társadalom emberi bázisát? A leegyszerűsítés-sarkítás már nem igaz. Nincs 'két kultúra'. Egy van, vagy egy sincs. Az értelmiségi társadalom természettudományos-literátus és technikai-humán egyszerre. Egyik sincs a másik nélkül, mert csak az egyikben és általa létezik a másik. Az 'agyelszívás valószínűleg főként az elsőre, a természettudományos-technikai értelmiségre irányul. De ez elég az egyensúly, a lehetőség felborításához, amelyre az értelmiségi társadalom épülhetne. Jó oktatási szisztémával előállíthatjuk a magasan kvalifikált értelmiséget. De csak jó társadalmi szisztémával tarthatjuk itthon." (Poszler, 2008, pp. 134-135).

"Az eltévedt lovas nyomában" című könyve, amelyből a legtöbb idézet származott, monumentális összegzés (800 oldal), ahogy ő mondja, elméleti pályakép, alkotói önarckép. Az elemzéseiből kibomló önvallomások egyszerre férfiasan szemérmesek, ugyanakkor az önvallomás lemeztelenítő hatását is felvállalják. Érződik belőlük az a szándék, hogy a szerző megélt élet tapasztalatait összegezze és továbbítsa. Poszler György "utolsó könyvként" aposztrofálja ezt a nagy művet, amiben olyan alapkérdéseket vet fel, hogy van-e értelme a történelemnek, hogy megérthető-e a világ, alakítható-e az egyes ember által is. Ám mi biztosak vagyunk benne, hogy nem ez az utolsó könyv; mert az olvasó várja a folytatást. Személyes elemmel kezdtem, ilyennel is fejezném be; Poszler György édesanyámmal egyidős, s már csak ezért is azt kívánom, hogy a folytatáshoz nagyon hosszú életet adjanak neki az égiek.

Kapcsolat

Email kapcsolati űrlap >>
Agárdi Péter: agardi.peter@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Stramszky Márta: info@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Postacím:
1118 Budapest, Rahó utca 9. III/33

CookiesAccept

Weboldalunk használatával Ön jóváhagyja a cookie-k alkalmazását.

Értem

Információk

Az oldalt karbantartja, frissíti: Kecskés Péter
admin@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Tárhelyszolgáltató: MediaCenter Hungary Kft., 6000 Kecskemét, Sosztakovis u. 3. II. 6., Tel.: +3676575023  mediacenter@mediacenter.hu

Impresszum

Az oldalon található fénykép és grafika a Lukács Archívum tulajdona.
A karikatúra Kaján Tibor munkája.