Ripp Zoltán a Lukács György-díjas Radnóti Sándorról
(Elhangzott a díjátadó ünnepségen, 2010. december 6-án.)

Egy díj rangját, értékét, jellegét nem annyira az odaítélők, mint maguk a díjazottak adják. Ebben az értelemben a Lukács-díjnak szüksége van Radnóti Sándorra, hogy az eddigi díjazottakhoz csatlakozva öregbítse a rangját. Alighanem inkább szüksége van, mint neki egy újabb kitüntetésre. Hiszen hosszan sorolhatók díjai: Déry Tiborról, Mikes Kelemenről, Kosztolányi Dezsőről, József Attiláról elnevezett díjak fémjelzik ezeket az elismeréseket, amelyeket 2005-ben a Széchenyi-díj követett - de még ezzel sem teljes a sor.

Radnóti Sándor tehát a rendszerváltás óta nem szűkölködött munkássága formális elismerésében, nem csupán a mérvadó szellemi körökben szerzett kiemelkedő tekin­télyt. Igaz, korábban a rendszer nyíltan vállalt ellenzékijeként, notórius szabadságpárti tiltakozóként és aktív rendszerbírálóként, szamizdatos szerzőként kijutott neki a másfajta hatósági "figyelmes­ségből". Nyilván belülről fakadó szükség, a "másként nem tehetek" kényszere diktálta ezt a magatartást - a szellem szabadságáért vállalva hivatalosságtól való elkülönülés árát, a munkahelytől való megfosztást is. A 80-as/90-es évek fordulóján elnyert szabadság - akkor azt hihettük, az immár megállít­hatatlanul egyre bővülő szabadság - világa jó esélyt adott alkotókedve kiteljese­déséhez.

Radnóti Sándor impozáns életművet tudhat magáénak, amint azt a Lukács Alapítvány kurató­riumának a díj odaítélését indokoló passzusa is jelzi. Felsorolni is hosszú lenne valamennyi fontos munkáját, ismertetni esztétikai, művészetelméleti és irodalmi monográfiáinak és tanulmányainak listáját, kritikusi munkásságának gyűjteményes köteteit, folyóiratokban megjelent írásait. És akkor egyetemi oktatói tevékenységéről még szót sem ejtettünk, miként a nagyszerű lap, a Holmi létrehozásában és szerkesz­tésében betöltött szerepéről sem.

Vannak e honban számosan, akik képesek lennének Radnóti Sándor munkásságá­nak átfogó és érvényes értékelésére, eddigi életműve lényeges tényezőinek méltó össze­foglalására. Magamat sajnos nem sorolhatom közéjük. Okkal merül fel a kérdés, hogyan kerül a csizma az asztalra? Hiszen úgy illenék, hogy egy ilyen díjátadón rangos pályatárs, filozófus, esztéta, irodalmár vagy művészettörténész méltassa - ne egy outsider politikatörténész. A megtisztelő megbízáskor muszáj is volt föltennem a kérdést: zavar ez a helyzet? Mi az hogy! Nagyon is!

Szakmai kompetencia híján kénytelen vagyok valamelyest személyes benyomásokra hagyat­kozni. Talán nem fölösleges egy ilyen alkalommal, ha rendhagyó módon az derül ki, hogy egy, a szűkebb szakmán kívül álló értelmiségiféleségnek mit üzen Radnóti Sándor munkássága.

Boldogult úrfikoromban, amikor filozófiát hallgattam az egyetemen, a kezembe került Nicolai Hartmann vaskos Esztétikája, s mit olvastam annak kezdő soraiban: "Esztétikát nem annak írnak, aki alkotja a szépet, nem is annak, aki szemléli, hanem kizárólag a gondolkodó számára, aki az előbbi kettő tevékenységében és magatartásában rejtélyes problémát lát." Megnyugodva lapoztam át ezután a kötetet, mivel inkább a történetfilozófia és a politikai gondolkodástörténet rejtélyei érdekeltek; gondoltam, afféle könyvmolyként és művészet­kedvelőként elegendő az esztétikai kurzus letudásához szükséges ismereteket megszereznem, a napi betevő irodalom- és művészetkritika befogadásához nem szükséges e diszciplínában jobban elmélyednem.

Később persze rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, gyakorta korunk döntő problémáit érintik az esztétika kérdésfeltevései. Nem kis részt Radnóti Sándor írásainak köszönhető ez a felismerés. Munkái, tűnjenek is első pillantásra csupán elvont elméleti vizsgálódásnak, éppen azt mutatják, mennyire nem nélkülözhető az ilyen gondolatébresztő vizsgálódás, teoretizálás mai világunk értelmezéséhez.

Amikor a mai nap kihívásához vészesen közeledve ijedtemben olvasni kezdtem a súlyra is tekintélyes új Radnóti-opust, a Winckelmann-monográfiát, rá kellett jönnöm, akkor is reménytelen vállalkozás volna dióhéjban méltatnom az értékeit, ha egészében megérteném. Bevallom, csak Almási Miklós recenzióját olvasva kezdtem ráébredni, hogy miért is fontos e 18. századi német esztéta gondolkodásához, a művészet és műalkotás modern fogalmának forrásáig visszanyúlni, s arra is, hogy a Winckelmann-könyvben fény derül azon problé­mákkal való viaskodás eredetére, amelyek Radnóti Sándor korábbi nagy munkáiban is megjelentek.

A hozzáértők nyilván megerősítik: koherens teoretikus építkezésről van szó, amelynek elemei a korábbi művek is. Az olyanok, mint amilyen egyebek közt a laikus számára is rendkívül érdekfeszítő munka volt a hamisítás esztétikai kérdéseiről. Különösképpen a művészet muzealizálásának jelenségéről és ennek következményeiről, pl. a magas- és a tömegkultúra határainak kérdéseiről szóló fejtegetések ragadtak meg. Merthogy korunk és közelebbi múltunk kulturális fejleményeinek megértéséhez döntően fontos felismerések olvashatók Radnóti Sándor műveiben. Máig emlékezetes számomra az az írás, amely az olvasás muzealizálódásáról szólt - az olvasás funkcionális változásáról, arról, ahogy az "igazi", esztétikai értelemben is befogadó olvasás elválik a hétköznapi­ság világától.

E kósza megjegyzésekkel csupán azt szeretném nyomatékosítani, hogy Radnóti Sándor írásai jó eséllyel revelációként hatnak a magamfajta nem szakmabéli számára is - a teljes mélységű befogadó feldolgozás hiánya ellenére. Még inkább ez a helyzet, természetesen, a sokunknak orientációs pontokul szolgáló irodalom- és művészetkritikai írásokkal, amelyek újabb gyűjteménye is nemrégiben jelent meg Az Egy és a Sok c. kötetben. Egy példát hadd említsek ez utóbbi műfaj terméséből, amely ’56 kutatójaként a többi­nél is mélyebben érintett - érzelmileg is. A nagy konsternációt kiváltott Papp-Térey-drámáról, a Kazatámatákról írt lebilincselő elemzésre gondolok, amely nem mellé­kesen az 56-os forradalom művészi feldolgozásának problémáit is tárgyalta. Bevallom, zavarba ejtett, nyugtalanított a darab, és letisztultabb megértéséhez nagy segítséget nyújtott Radnóti Sándor írása. De valamennyi kritikáját a csalhatatlan ízlés, a tiszta érvelés, az értékítéletek világos megfogalmazása jellemzi. Hadd utaljak a Nádas Péter felzaklató hatású regényéről szóló nagy tanulmányára, amelyben értékei hangoztatása mellett is kifejti, miért elfogadhatatlan e kivételes mű hátterét adó világszemlélet.

A magamfajta, hajdan marxizmus-lukácsizmuson edzett, a divatossá lett posztmodern felfogást megemészteni nemigen képes figurák számára is követhető Radnóti Sándor teoretikus útja az indulástól a Walter Benjamin értelmezésén át máig. Figyelmet kelt, gondolatokat ébreszt, nem értetlen idegenkedést. Igen ám, de ha Lukács-díjról van szó, mégsem kerülhetjük meg a névadóhoz való viszony kérdését. Már csak azért sem, mert köztudott, hogy számos neves pályatársához hasonlóan Radnóti Sándor is Lukácstól, vagy inkább a Lukács-iskolától indult, bár fiatalon személyesen is kapcsolatban állhatott a mesterrel. Fehér Ferencről szóló írásai mutatják talán leginkább, hogy teoretikusi életművének eredete fontos, még akkor is, ha sokakhoz hasonlóan az ő pályája is egyfajta "utam Lukácstól".

A választott út, a hermeneutikai, a befogadásesztétikai szempont előtérbe kerülése másfajta gondolkodásmódot vont maga után. A kiindulópont minősége és igényessége azonban meghatározó. Még a hetvenes években Eörsi István bírálta "A kellemes Lukács" c. írásában a filozófus képének lekerekített megrajzolását. A kritikai elmélet halála a filozófus "államosítása", kellemesített kanonizálása. A kellemetlen, a nyugtalanító Lukács alkotói magatartásformája mindenképpen élő hagyomány.

Radnóti Sándor pedig éppen azt a fajta nyugtalanságot teremti meg újra és újra, a szellem szabadságának azt a levegőjét árasztja, amely nélkül nincs termékeny gondolkodás. Sokunk számára ő ennek a szabad világnak a nagykövete. Nem azért igazodási pont, mintha minden szava igazságának garanciája lehetne, hanem mert műveivel erre a szellemi tágasságra, a kultúra gazdag és szabad világára nyit ajtót.

Régóta nem volt olyan aktuális feladat a kultúra szabadságának védelme, mint napjainkban. Amikor az Alapítvány kuratóriuma döntött a díjak odaítéléséről, még nem sejthettük, hogy Radnóti Sándor lemondása a Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottságának elnöki posztjáról némi pikantériát is kölcsönöz az aktusnak. A közéleti szereplő Radnóti Sándor már előbb is egyértelművé tette álláspontját a most kibontakozó kurzusról, tanúskodik erről feltűnést keltő hozzászólása az ÉS vitájához, mely a liberális jogállam és a demokrácia sorsáról szólt. A lemondás pátoszmentes gesztusának magától értetődősége világosan jelzi a morálisan elfogadhatatlan határát. A tekintély kérdése itt válik fontossá. Világosan megmutatkozik ugyanis a tekintélyuralommal szemben a valódi, a szellemi teljesít­ménnyel megalapozott tekintély felsőbbsége. Ehhez nem ér fel semmiféle politikai erőszakoskodás. Időlegesen triumfálhat, de vereségre van ítélve. Ha elnyomja, nem több lesz, hanem kevesebb, és valójában a saját sírját ássa.

De hogy ezt az érintettek megértsék, ahhoz nem közvélemény-kutatási adatokat és nem is pénzt kellene olvasni, hanem mondjuk Radnótit.

Kapcsolat

Email kapcsolati űrlap >>
Agárdi Péter: agardi.peter@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Stramszky Márta: info@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Postacím:
1118 Budapest, Rahó utca 9. III/33

CookiesAccept

Weboldalunk használatával Ön jóváhagyja a cookie-k alkalmazását.

Értem

Információk

Az oldalt karbantartja, frissíti: Kecskés Péter
admin@lukacsgyorgyalapitvany.hu
Tárhelyszolgáltató: MediaCenter Hungary Kft., 6000 Kecskemét, Sosztakovis u. 3. II. 6., Tel.: +3676575023  mediacenter@mediacenter.hu

Impresszum

Az oldalon található fénykép és grafika a Lukács Archívum tulajdona.
A karikatúra Kaján Tibor munkája.